missnine ♥

régen akárhányszor elolvastam az aznapi illúziót, mindig magamra ismertem. és ahogy ez általában szokás..ez most sem történt máhogy.

"meg akarlak érteni. a szavakat, melyekkel magyarázod, hogy mi történt. az én szavaimat, az érzéseimet. melyek mintha csak azt suttognák, hogy nem is történt semmi.."

"szeretnék nem gondolni senkire. esélyt sem adni, hogy valaha is újra összetörjenek. de így élni nem lehet, csak kockáztatva. mindent egy lapra feltéve. nem hiszek abban, hogy máshogy megérné. hogy majd téged csak félig szeretlek. teljesen akarlak, csak teljes tiszta szívvel, ahogy még soha senkit. mindig lakott benne valaki.. mindig más mint akinek a szemébe néztem..." 

és bámm..csapott arcon a felismerés, hogy legtöbbször ez volt. és hogy most is ott állok a szakadék szélén, ahova nem magam szaladtam. de változtat is valamit ez a tényen? hogy ott állok... nyilván nem.
naponta hallgatom, hogy milyen jól kezelem, hogy nem látott még ilyennek..nyugodtnak. tudja, hogy nem vagyok nyugodt. de valahogy sikerül elrejtenem, magamba elraktároznom, mindazt ami még az arcomról is üvölt. hogy lettem ilyen? hogy nem sikerül megőrizni valamit tisztának?!
Annyira vágyom már arra a tiszta feltétel nélküli szeretetre, amiben életem során egyetlen egyszer lehetett részem. A kedvesem és én.. egymásnak létezünk a világban. (persze csak képletesen) hiányzik, hogy boldogsággal nézzek a másik arcára, hogy megnyugtasson az egész lénye.  P U R E.
nem látok kiutat, reménytelen. nem fog meg senki, aki megfog, elereszt.. murphy.
negatív vagyok.
csacsogok. 
úgy érzem csacsogok. 
Várom hogy üres legyen a nappali, bekucorodjak a kanapéra a plédemmel és egy bögre kakaóval, majd elindítsam a vanília égboltot.

LATERS..