missnine ♥

minden olyan leírhatatlanul borzalmas.. 20as évek.. "az ember ilyenkor a legboldogabb"..
az igazság az.. hogy vége van.. kifújt.. nincs kedvem élni. elszállt minden erőm és már nem akarok küzdeni. nem akarok minden nap úgy felkelni hogy minden tökéletes aztán hirtelen egy mondattal valaki azon a napon lerombol bennem megint mindent.. már nem bírom.
elegem van a facebook és társaiból, azt kívánom bárcsak ne lenne és rendes életet lehetne élni.. bár ne az lenne az első hogy megnézzük ki mitcsinált meg milyen istenverte képet tett fel magáról.. belefáradtam.. olyan mérhetetlenül fáradtnak és mindemellett idegbetegnek érzem magam hogy hihetetlen. hihetetlen? eléggé.. hiszen valakinek próbálok mindent odaadni magamból és nem elég.. nem én kellek. de miért nem? én nem ilyen vagyok.. nyugodt vagyok, az akarok lenni akinek minden mindegy volt és akkor érezte hogy erős.
azok voltak a legszebb napok.. mikor megismertelek. azt kérném vissza.. azt a sok szeretetet.. mert így kivesznek belőlem az értékek.. elhagy minden és már semmit nem akarok ezen a világon.. már semmitsem. ha lehetne eltűnnék..nemigazán keresne senki.
már csak azt nemértem még ezenfelül, hogy ha valaki tudja nagyon jól hogy milyen vagyok, mit hogy reagálok le.. akkor miért kell azért is olyat csinálni? szimpla bántás. és reménykedés hogy máshogy reagálok. megint úgy érzem mintha nekem kéne azon változtatni hogy mi esik rosszul. lenyelem ezt meg azt és aztán mivan?
nem igazán normális, hogy minden percben sírok és még a legjobb barátom is támad egy tök felesleges dologgal amit szeretetből mondassz. minek van itt értelme egyáltalán? minek vannak érzéseink? miért kapjuk mindig azt ami fáj? és a boldog percek mért szaladnak olyan gyorsan? talán már nem számítunk igazán.. talán már más számít..

a szempontok változnak..változunk.
de én csak vergődök.

szrtlk..