missnine ♥

(stylemagazin)

A múltdobozt ezért elkerültem, ha valamit bele kellett tennem, csak belegyűrtem, résnyire nyitva a tetejét, nehogy valami erőszakkal az arcomba tóduljon, ami elkerülhetetlenné teszi számomra az emlékezést. És azt, hogy végre rendet rakjak a múltdobozban. És mivel halogató művész vagyok, a múltdobozom tetejét sosem nyitottam ki egészen, mindig csak annyira, hogy valamit villámgyorsan bele tudjak gyűrni. Ezért a múltam dobozában minden gyűrött volt, rendezetlen és kusza, semmi nem volt kisimítva, végigolvasva, és a megfelelő helyre téve. A fényképeket nem fogtam soha a kezemben, rajta a szeretteimet nem simítottam végig az ujjaimmal. Nem szorítottam magamhoz, nem ejtettem könnyeket, és senkinek nem magyaráztam el, hogy ki kicsoda a képen. A múltdobozban rengeteg szépség is van. Ott vannak a gyermekeim újszülött karszalagjai, két világoskék és egy rózsaszín, az egyik babakék szalagon egészen élesen látszik még a név. Ott van az összes ultrahangfelvétel, kórházi zárójelentések, és megmásíthatatlan okiratok, soha el nem mosódó pecséttel, mind fenyegetően azt üzenve, arcomba kiabálva, tessék, ehhez tartsd magad.

 

A múltdobozban rengeteg hely van a fontos embereknek. Akiknek az arcát becsukott szemmel is vissza tudom idézni, és ha le kellene rajzolnom őket, mindig ezerszer szebbet rajzolnék, mint amilyen a külsejük valójában. Mert a szívemmel látom őket, a szeretet szemével és ez mindig így lesz. A múltdobozban néha ők is méltatlan helyen vannak, mostanában egyre inkább. Mert azt hiszem, hogy pontosan elég, ha gondolok rájuk. Ha magam elé idézem az arcukat és visszaidézem az emlékeinket. Néha hangosan beszélek is róluk, elmesélem közös életünk történeteit, azoknak, akik éppen mellettem vannak. Utazom a múltba, gimnazista lány vagyok és látom, hogy minden reggel egy másik lány, mézszőke hajjal reggelit vesz nekem, és a padomra teszi. A barátnőm volt. Most is a barátnőm, de meg kellene szólítanom. Tudom, hogy néha gondolatban megszólít, ő is beszél hozzám, ő is utazik a múltba, emlékezik. Tudom, hogy neki is hiányzom. A múltam dobozában sok ilyen szeretett emberi arc emléke van egymás hegyén, hátán össze-vissza, méltatlanul.

 

A múltam dobozában az eltemetett szerelmek soha nem újraéleszthetők. Elbúcsúztam tőlük, szétszaggattam és mindig elvarrtam. Nem kullogtam vissza, nem keserítettem meg, nem álltam bosszút, és nem fordultam ki emberi mivoltomból. A múltdobozomban van egy rekesz, amit hosszú évekig akkor sem húztam ki, ha doboz tetejét mégis kinyitottam. A szag benne elhasznált, áporodott, pókok választották lakhelyül. Több alkalommal elsétálok a magas polc előtt, mindannyiszor a dobozra sandítok, nem tudok tenni ellene, láthatatlan erő húz a múltdoboz felé. Megértem az üzenetet, bárki is próbál kommunikálni velem. Leveszem a dobozt, alig bírja el a karom. Mélyet sóhajtok, úgy nyitom ki. Semmi nem ugrik az arcomba, sem ördög, sem pokol. Elkezdem a rendrakást, minden méltó és megfelelő helyre kerül, kiszellőztetek és beengedem a napfényt. Jólesik az utazás a múltba, becsukom a szemem, mintha repülőszőnyegen ülnék, lobog a hajam, az emlékek simogatják a lelkemet.

 

Tudom, eljött az idő kinyitni a pókhálós, sötét rekeszt. Mintha vizsga, vagy inkább egy műtét előtt állnék, elakad a hangom, reszket a kezem. Valójában nem is olyan ijesztő odabent. Pókháló sincs már, denevérek sem keringenek, nem kapaszkodnak a hajamba. A múltdoboz egykori rémisztő rekesze majdhogynem teljesen üres. Mégis van odabent valaki, egy nő kuporog a konyhakövön, arcán zúzódások, a teraszajtón bezúduló esőt nézi és sír. Én vagyok. Odamegyek hozzá, leülök vele szemben és nézem. Megsimogatom az arcát és segítek neki felállni. 

 

Rend lett a múltdobozban.